SZENT VAGY KURTIZÁN   A Mária Magdolna rejtély   II. rész         Valaki azt írta, méghozzá Mária Magdolna védelmében, magán a szóhasználaton kívül nincs arra szolgáló bizonyíték az írásokban, hogy kurtizán lett volna. Mivel valójában   - a mitológiai írásokra jellemző módon – semmire sincs bizonyíték bennük, a megállapítás nem sokat segít az újraértékelésében.  Leginkább annak hangsúlyozásával lehet revideálni Mária Magdolna személyét és szerepét, hogy a róla és Jézussal való kapcsolatáról szóló szájhagyományokat csupán 5-6 évtizeddel az állítólagos események után foglalták először össze, ami éppen elég mérlegelési időt és "szerkesztési" lehetőséget hagyott az egyházpolitika korabeli irányítóinak. Bár az írások hitele számos ponton kétségbe vonható, egyéb dokumentumok híján csupán rajtuk keresztül idézhetők személyiségükben fel a főszereplők, így Mária Magdolna is - természetesen a történelmi hűség igénye nélkül.     Georges de La Tour: Mária Magdaléna a füstölgő lánggal (c. 1636-1638)   A múlt századi rohamosan szekularizálódó világban a humán jellegű tudomány és ismeretterjesztés egyes számú kritériumává vált a történelmi hűség és hitelesség.  (Számos az utóbbi évtizedekben megjelent kiadvány tanúsága szerint még a vallástudomány (liberális szárnya) is ebbe az irányba tendál.)  A vallásos tömeg azonban továbbra sem igényli.  Számára például a Mária Magdolna körüli nehezen áthatolható ködben minden szakadékot átível, minden kétséget elsimít, minden űrt kitölt a hit. Ha Mária mégsem a Magdala nevű halászfaluból származik - mivel ilyen nevű ókori helységet végül is nem sikerült lokalizálni –, akkor lehet hogy nagyot, kiemelkedőt, jelent az utóneve, afféle rangsorolásként. Hoppá! És ha mégsem a vétkeit nyilvánosan sirató prostituált, akkor főapostol volt és kicsit megkésve ugyan, de szentté kell avatni. Puff! Hirtelenjében csak egy hoppá és egy puff a sok közül.   A hit, mondhatnánk csodával határos módon képes évszázadok sok száz milliós tömegeit  átlendíteni az efféle kínos dolgok szakadéka felett. Számukra az Újszövetség minden ellentmondásossága, naivitása, következetlensége és nyilvánvaló mitikus jellege ellenére is Isten szavát és akaratát közvetítő való igaz történet - maga a Bizonyosság. A racionális gondolatmenetű szekuláris humanista literátusnak viszont nem több, mint egy jelentős korszak hit terjesztő propagandája, amely tanulmányozásra, sokszor megfejtésre váró emberi viszonyok, hitvilágok, politikai mesterkedések, allegóriák és egyéni drámák különös kavalkádja.   Robert Eisenman Jézus nevezetes fivéréről, Jakabról és a korai kereszténység viharosan alakuló-formálódó éveiről írt monográfiájában felhívja a figyelmet arra, hogy számottevő különbség van a történelmi igazság és az irodalom között. „Az Evangélium írásai, mint a Pseudoclementine-ok is, irodalmi alkotások. Feltehetőleg rejtőzik bennük itt-ott egy szemernyi igazság, mint kavicsok a patakvíz felszíne alatt - és a történész feladata éppen az, hogy (ezt a parányi igazságot) felfedezze és kibogozza.”   George Santayana szerint „A vallás az emberi tapasztalatnak  az emberi képzelet általi interpretálása.  (. . . ) Az a gondolat, hogy a vallás nem szimbolizmus, hanem maga az igazság és az élet szószerinti értelmezése, teljesen lehetetlen ötlet.” Richard Cavendish szavaival, aki mind a pogány, mind pedig a keresztény mitológia kiváló ismerője, a mítoszok képzeletbeli tradíciók, amelyeknek a földről és az emberi életről alkotott igazságuk a saját környezetükben hitelesnek és mérvadónak számít, de ez az igazság nem szószerinti, nem történelmi és nem is tudományos.   Fred Gladstone Skinner azt írja, a francia felvilágosodás racionalistái  kereken elutasították a mitológiát, mint babonaságot. Hozzá kell tenni, hogy az ész iránti hódolatukban a héber és keresztény szentírásokat is. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne tanulmányozták vagy ne véleményezték volna. Tudás és ismeretek nélkül ugyanis lehetetlen bármit is a kritikai analízis valóságfeltáró módszerével elemezni  és így - akár az isteneket is - érdemileg tagadni.   Nem véletlen, hogy az egyház évszázadokon keresztül elbátortalanította a híveket, sőt a rabszolgák millióit el is tiltotta a Biblia olvasásától, vagyis a meghirdetett "igazság" mérlegelésétől, az önálló értelmezés lehetőségétől.  Ennek megfelelően a Jézus halálát követő időkben, majd további évszázadokon keresztül konspirációs hallgatásba burkolta az örökké kérdező, az ezoterikus tanítások mélységeit kutató Mária Magdolnát. Később, a XII-XIII. századtól kezdve példaképet keresve az alázatosan megtérő bűnös alakjában állította a nők, főleg  a perditák és lányanyák elé, míg a XVI. század körül a megfeszítés tanújaként és a hit szerinti feltámadás hírnökeként kapott elismerést.    Fokozódó elismerése ellenére soha, semmilyen korban nem került vissza Lukácsnak a Máriáról és Mártáról (10:38-42) szóló fejezetében ábrázolt és az apokrif írások szerinti kiemelt pozíciójába.  Még a mai emancipált világban sem akar úgy gondolni rá a hívő világ, mint bizalmas meghittségben Jézus lábához kuporodó, teljes énjével azonosuló asszonyra, aki lelki és szellemi társként a jézusi tanítások értője, saját jogán a vallási szertartások ministránsa és az új hit lelkes prédikátora.     A Vatikán álláspontja a mai napig is az , hogy a nők azért nem lehetnek papok, mert Jézus kizárólag férfi tanítványokat gyűjtött maga köré Isten szolgálatára rendelve. Mária Magdolna személye ennek a legnyilvánvalóbb cáfolata.  Rá hivatkozva az egyházi életben aktivizálódni akaró katolikus nők régen megostromolhatták volna a Vatikán falait. A személye hatásos szimbólumává válhatna egy XXI. századi egyházi reformmozgalomnak.   SZEREPCSERE   A hittanórán tanultakból úgy tűnik, de a pulpitusról se hangzik másképp, mintha Jézus halála után a Közel-Keleten rohamosan egyeduralkodóvá lett volna a kereszténység, majd  ripsz-ropsz meghódította volna az egész világot. Valójában azonban a Jézus halálát követő években, sőt évszázadokban állandó vallási (és velük kulturális) harcok folytak a Közel-Keleten: a zsidókeresztény ellentét, a zsidóságon belüli megosztottság, a hellénizmus és a mitraizmus „ártalmas és veszélyes” befolyása elleni küzdelem, illetve a keresztény szekták közt kiéleződő vallási viszálykodások késztették a rémült egyházatyákat olyan drasztikus beavatkozásokra, mint az Evangéliumok megcsonkítása, többszöri átdolgozása, némi toldás-foldása, sőt némely korai keresztény írások teljes megsemmisítése.    „Készen állunk arra is, hogy minden engedetlenséget megtoroljunk” utal Pál apostol mindezek tetejébe az egyházon belüli bomlasztó ellentétekre. Az említettek miatt (és az Istennő pótlási szándékával) került sor a pogány önállóságot, tudásvágyat és az Isten előtti egyenjogúságot  megtestesítő Mária Magdolna, valamint a passzív alárendeltséget, szűzies tisztaságot és szellemi érdektelenséget jelképező Mária szerepének felcserélésére is,  aminek következtében  utólag felértékelték  Jézus anyjának a fia életében és sorsában játszott jelentőségét.    Az Ószövetséget olvasva nyilvánvaló, hogy a zsidó főpapok az istenek közül az Ég Királynőjét tartották a legnagyobb veszélynek a legfőbb istenné előléptetett Jahve és egyben a saját patriarchális rendszerükre nézve. „A biblia maga regisztrálja, hogy bárki a héberek közül, aki az Ég Királynőjének és Baáljának ősi vallását merte gyakorolni, kíméletlen vallási üldözés áldozata lett.” írja a művészettörténész egyetemi tanár Merlin Stone. Nem lehetetlen, sőt nagyon is valószínű, hogy a korai keresztény egyházatyák szintén az Istennő vonzóerejétől és széleskörű, bár dicső múltjához képest egyre gyengülő befolyásától rettegtek a leginkább.  Ennek esett áldozatul Mária Magdolna is.    Hogy mi köze az Istennőhöz Mária Magdolnának? Több, mint felszínesen olvasva gondolnánk. Az evangéliumok egyes szakaszait és néhány, a cenzúrát elkerülő sorát a manicheizmus írásaival, az Egyiptomban talált apokrif iratokkal és az akkori bonyolult korképpel összevetve az a kép rajzolódik ki, Mária Magdolna Jézussal való találkozása előtt minden valószínűséggel kadesa, vagyis az Astarte-Asera-Anahita kultusz, esetleg a hasonlóképpen népszerű Ízisz kultusz felszentelt papnője lehetett. Megbotránkozás és elfogultság helyett érdemes mindjárt kezdetben a lehetőség oldaláról vizsgálni a feltevést.  Miért is ne? Konkrét adatok hiányában végül is minden hipotézisnek egyenlő esélyei vannak.    SZENT SZAJHÁK?!?     A keresztény vallás tiltja más vallások megismerését, ezért a  Bibliát és a vallástörténeti vagy valláselemző munkákat olvasó híveknek fogalmuk sincs róla, hogy mikor szent szajhákról vagy rituális prostituáltakról olvasnak, mit is értsenek ezeken a fogalmakon.  Mivel nyilvánvaló, hogy a szókapcsolatok oximoronok - mint az egy Istenben három személy, vagy a szűzen szülés - a hitük megkísértése miatt állandóan aggódók szeme sietve-menekülve átugorja őket, egyetlen pillanatot se vesztegetve a megfejtésükre.  A hit áthatolhatatlan védelmi páncélja a tudásvágy elfojtása, az elszánt tudni nem akarás.   Akiknek a Biblia némelyik fejezetét olvasva automatikusan a Rákóczi-tér lányaira gondol - és ne feledjük, valami ilyesmi volt vele a cél -, azok kellőképpen megbotránkozva továbblapoznak.  Hogy is vehetett  Ozeás próféta feleségül egy szajhát? Hogy akarhatott ráadásul gyerekeket tőle? És mit kezdjen a hívő lélek ezekkel a sorokkal? „ . . . ha lányaitok paráználkodnak, és jegyeseitek házasságot törnek, nem büntetem meg leányaitokat, amiért paráználkodnak, sem jegyeseiteket azért, hogy hűtlenek, hisz (a férfiak) maguk is a cédákat keresik és pogány papnőkkel mutatnak be áldozatot.” (Ozeás 4:13-14)   A férfiak maguk is a cédákat keresik. Mindenesetre aligha lesz olyan a biblianyálazók közül, aki feltételezi vagy konkrétan tudja, hogy a fordítások során szándékosan választott becsmérlő szavaknak - szajha és céda - az eredeti szövegekben vallással kapcsolatos szakrális értelmezése volt. Méghozzá a világ legősibb, a szexuális egyesülés révén  örök életet ígérő Istennő vallásával kapcsolatban.   Egy kiváló vallástörténész, Karen Armstrong megfogalmazása szerint az egység és harmónia megdicsőülését, melyet a nemek egybekelése jelképezett, rituális közösüléssel ünnepelték az Ókori Kánaánban, a későbbi Szír-Palesztinában. Az istenek utánzásával az emberek részt vállaltak  a terméketlenség elleni küzdelemben, melyet az égiek a világ gyarapodása és termékenysége érdekében folytattak. Ebben a küzdelemben Mezopotámiától Arábiáig, Szíriától Hellász földjéig és Núbiától Cipruson át Ugaritig az Ég Királynője vitte a vezető szerepet, bár más és más néven és gyakran a helyi társadalmi és kulturális igényekhez alakított személyiséggel.   A papnők, akik évezredeken keresztül követték az istennő-hit ősi szakrális rítusait és szokásait, az eredeti értelemben felszentelt asszonyoknak neveztettek, a gyermekeiket pedig isteni származásúnak tekintették, és többnyire kiváltságos helyzetet élveztek.  Nor Hall a szabad, független nő archetípusát elemezve azt írja, "Létezik egy rendkívüli vonzerő az önálló természethez, amely nem tűri a (megbecstelenítésnek tartott) kisajátítást. Ezek az istennők nem állítják, hogy nem adják magukat szexuálisan, hanem azt, hogy nem szerezhetők  meg (önkényesen) és nem birtokolhatók egy másik lény által."    Az Istennőt példaképnek tekintve és a hajdani matriarchális társadalmi- és jogi rendet idézve az ókori papnők és hívek ragaszkodtak a szexuális kapcsolatteremtés indítványozási jogához és az anyaság önkéntes vállalásához. A Biblia fordítók és az elmúlt két évszázad Biblia elemző szakirodalma viszont a lejáratás szándékával  rituális prostituáltként vagy szent szajhaként nevezte őket.   Merlin Stone Mikor az Isten asszony volt című tanulmánykötetében dühösen kifakadt ez ellen az értelmi hamisítás ellen: “Azon túlmenően, hogy a kadistu (kadesa) szó prostitultként való fordítása megszentségteleníti azt, amit valamikor szentnek tartottak, a szó társadalmi implikációjával és (általánosan) elfogadott értelmezésével való visszaélés etnocentrikus elfogultságra vall. Ezen túlmenően az olvasót a kor vallási hiedelmeinek és társadalmi felépítésének félreértésére készteti.” Máshol azt mondja, a kadistu  szónak prostituáltként való szakirodalmi használata a szakirodalomban hiányos teológiai és társadalmi ismereteknek is bizonyítéka.   Természetesen ez részben lehet a skolasztikusok kínos melléfogása is, de sokkal inkább a lényegre tapint Stone azzal, hogy a pogány Istennő és hajdani követői szándékos becsmérlését etnocentrikus elfogultságnak ítéli.  Nehéz lenne az elmúlt évszázad közel-keleti politikai helyzetétől függetleníteni a kánaáni  ősvallás - mai szemmel értelmetlennek tűnő - megvetésének és indokolatlan lejáratásának további rendületlen folytatását.   Robert Graves szerint - akit ugyancsak meglepett  az Istennőhöz fűződő teológia, rítusok és szokások homogenitása szerte az ókori világban - azt írta, „A Nagy Istennőt mindenhol hallhatatlannak tartották, öröknek és  mindentudónak”. Na persze semmi sem örökké „örök”, legkevésbé az emberi koncepciók. Így történhetett meg, hogy az Istennő haldoklása során eljött az az idő, mikor a zsidó főpapok átruházták ezeket a címeket a hegyormok antropomorfikus istenéből előléptetett Jahvéra - így lett ő is hallhatatlan,  mindentudó és igen, örökkévaló.   AZ ÉG ÉKES ÉKE   Az évezredek során a mediterrán (görög és római, eredetileg föníciai) Astarte vallásában csak úgy, mint az Istennő számos más néven való imádása során - Istár (sumér-szumir és babiloni), Anahita (szkíta), Astoret (bibliai), Ashera és Anat (kánaáni-ugariti), Ízisz és Hator (egyiptomi),  Al Lat (arábiai)(*1) - mind női, mind pedig férfi hívei folyamatosan követték a liturgiát és a megújulást-termékenységet biztosító szexuális rítust. Hódolói számára az Istennő hatalma joggal tűnt időben és térben egyaránt végtelennek.   Az ókori Mezopotámiában az Istennőt Istárként - szumir (sumér) nyelven Innin (Eanna) - a termékenység és szerelem istennőjének tartották, és az Esthajnal csillaggal való azonosítása révén (Rákos Sándor gyönyörű fordításában) az „ég ékes éke”  címet viselte, míg a „pillantása fény” volt. A tiszteletére emelt zikkurat - amely egyben kulturális és gazdasági központként is szolgált – Uruk városának több száz védőbástyája fölé magasodott. Nem véletlen, hogy az írás legősibb példányainak egyikét (Erechben) szintén az Ég Királynőjének templomában fedezték fel.   Hol voltak még, hol is azokban a dicsőséges időkben a későbbi vetélytársak, a vulkánistenből felkapaszkodó, állandóan megtorlást forraló törzsi isten, Jahve, vagy ellentéteként a gnosztikusok és más keresztények atyaian megbocsátó (bár ősi pogány módra fiától véráldozatot követelő) Istene?   Az istennő-kultusz társadalom formáló és kulturális szerepének ismeretében nyilvánvaló, hogy amennyiben Mária Magdolna fiatal korában az Istennő alkalmi szolgálólányaként vagy felszentelt papnőjeként szolgált, tiszteletre méltó, nemes tradíciót követett. Érdemes felidézni, hogy a Gilgames-eposz első táblája szerint a vad férfiember az Istennő papnőinek közbenjárásával ismerkedett meg a humán érzelmekkel, a szenvedéllyel, az igaz barátság, az empátia és a hűség erényével.  Enkidu Istár térítő papnőjén keresztül a városba kerülve találkozott a magasabb rendű közösségi élettel, az építő és díszítő művészettel és a természet erőitől védett, kifinomult életmóddal.   Ez a nemesítő és civilizáló szerepkör későbbi korokon át is jellemezte az Istennő szolgálólányait. Az Istennő hajdani teológusai, papnői és jósnői nem csak magas szintű intuitív készségük, hanem tanultságuk és tájékozottságuk, fejlett analitikus és szintetizáló képességük miatt is voltak az antik világban uralkodók és hadvezérek tanácsadói, írnokok, művészek, kincstárnokok és városállamok megbecsült bírái és magisztrátusai.   Ha azokban az időkben az Istennő választottjaiként ég és föld közötti közvetítőként tisztelték is őket, ma nyilvánvaló kell legyen, hogy személyes tudásuk és tehetségük alapján töltötték be tisztelet övezte pozíciójukat. „Az intellektuális kíváncsiság és a logika pogány.” emlékeztet a sokszor ignoranciából alábecsült régmúltra Camille Paglia.   Az apokrif iratok tanúsága szerint Mária Magdolna a beavatottakhoz szóló ezoterikus tanok értelmezésében előbbre járt a férfi tanítványoknál, míg tudásvágyban felülmúlta őket - lévén méltó szellemi partnere Jézusnak.  A Fülöp evangélium szerint Mária Magdolna Jézus legintimebb társa, hitvese volt, a mennyei bölcsesség jelképe, akit Jézus gyakori dícséretével a többiek fölé emelt, mivel  ". . . olyan nőként beszél, aki mindent tud."   SZIMBÓLUMOK ÉS ÁRNYAK   Kevesen tudják, hogy Izrael se volt kivétel a világmindenséget teremtő Istennő befolyása alól. Az Ószövetség szerint egy jeruzsálemi kadistu  szőtte a fa faragványként megjelenített  Istennő fátylát és ruháját, és ez korántsem tette boldoggá a Biblia egyes szerzőit.  Roland De Vaux Ősi Izrael című munkájában szintén utal rá, hogy a termékenységet biztosító szexuális hagyományok jellemzői voltak a kánaáni templomoknak.  Az izraeli asszonyok a héber próféták és törzsi vezetők időnként felerősödő tiltakozásának, de a törvényeiknek is fittyet hányva hódoltak a faji, bőrszín szerinti, társadalmi és nembeli kirekesztést nem ismerő Istennőnek, még Júdea földjén is.   Bár a jeruzsálemi fő templom Jahvének volt szentelve, és utólag úgy is tüntetik fel, mintha mindig egyeduralkodóként fogadta volna az áldozatokat, valójában az Istennőnek hódoló szexuális rítusok, szokások és áldozat bemutatások a zsidó vallási szertartások részeként tovább éltek, akárcsak Tammúz keserves siratása. A legendás hírű Bölcs Salamon, Dávid (állítólagos) utódja, aki az írások szerint templomot emeltetett Jahvénak, a templom közvetlen környékét különböző istenek és istennők oltáraival, bálványaival és kegyhelyeivel népesítette be.  A fiának tartott Rehoboam uralkodása alatt is a templomi szertartások szerves része volt Ashera rítusa.   „A héberek, bár formálisan ellenezték a kánaáni vallást, valójában átörökítették jellemző vonásait” állítja Fred Gladstone Skinner Az ősi Közel-Kelet mítoszai és legendái című könyvében. "A  héber mitikus tradíciók mintegy folytatását jelentik az ugariti-kánaáni vallási előzményeknek."  Vern Bullough vélekedése szerint a héber írások egy része a babiloni hiedelmeken alapszik,  a keresztény írások viszont nem csak a judaizmust használták forrásként, hanem a zoroasztrizmust, Ízisz és Ozírisz vallását és a pogány görög filozófiai tradíciókat is.  Mária Magdolna független, vagyonos nőként, Istár, Ízisz vagy Artemisz papnőjeként illetve híveként könnyebben kerülhetett Jézus közvetlen körébe, és később könnyebben azonosulhatott a görög, egyiptomi, iráni és indiai hatásokat is felölelő keresztény tanításokkal, mintha vallását hűségesen gyakorló zsidó nő lett volna.    R. E. Witt Ízisz a görög-római világban című művében azt írja, Pál apostol az Ízisz és Artemisz istennők imádatát  tartotta a legnagyobb veszélynek a zsenge kereszténységre nézve. „Pál tudta, hogy (Artemisz-Ízisz személyében) ott volt egy veszélyes rivális.”  Ha másban nem is, ebben teljesen egyetértett a zsidó főpapokkal.   Hosszadalmas szinkretizációs folyamat eredményeként Jahvénak sikerült a kánaáni isteneket, Él és Baál isteneket magába olvasztani - egy ideig  Jahve-Baálként is utaltak rá az ótestamentumi írások - és átvette az egyiptomi-szudáni főisten, Ámon isten jellegzetes tulajdonságait is - így lett mindenhol jelenlévő, de rejtett és láthatatlan szellemi lény.  Ahogy Llewelyn Pows írta 1930-ban,  istenek és emberek,  csak szimbólumok és árnyak vagyunk mindannyian.    Nem volt azonban véletlen, hogy Jahve sokkal féltékenyebb volt az Istennőre, mint akármelyik férfi vetélytársára, ugyanis hosszú évszázadokon keresztül sorozatosan kudarcot vallott Astarté-Asera trónfosztásának kísérletével. Bármilyen átokkal és fenyegetéssel próbálta választott népét távol tartani tőle, újra meg újra visszatértek hozzá. Valójában hosszú ideig társistenként kellett elfogadnia az Istennőt, aki a maga életet adó, genetikai folytonosságot biztosító szexuális tradíciói révén sokkal befolyásosabb volt nála nemcsak Jeruzsálemben, de Bethel, Gilgal és Beersheba szentélyeiben és a híres zarándok város Siló (Shiloh) főtemplomában is.     A legrégibb hiedelmek egyike volt, hogy „Jahve és az ő Aserája” valamikor egy pár voltak. Erre a vegyes házasságra azonban az idő múlásával sokan, főleg a zsidó főpapok köreiből nem akartak emlékezni és végül sikerült is a feledés homályába tuszkolni.  Az ószövetségi írások azonban még sorozatos cenzúrázás ellenére is megőriztek egyes „kellemetlen” emlékeket az Istennő hajdani népszerűségéből: „Nem látod, mit művelnek Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin? A gyerekek fát gyűjtögetnek, az apák tüzet raknak, az asszonyok meg tésztát dagasztanak, hogy kalácsot süssenek az Ég Királynőjének; az idegen isteneknek italáldozatot mutatnak be, s ezt  mind az én bosszantásomra.”   A Királyok II. könyvében olvasható, hogy Jahve teljesen kikelt magából, mikor Júdea királya, Manasszesz szobrot állítatott az Istennő tiszteletére, méghozzá az ő templomában, az ő kőoltára mellé!  Nem csak fogadkozott akkor, hogy leszámol a kétes hűségű Júdeával és Jeruzsálemmel, hanem meg is tette. Mégsem tudta egyeduralkodóként elfogadtatni magát. Mikor szigorúan betiltotta az Istennő imádatát, „Nem ültethettek semmilyen fát aseraként (bálványként) az Úr oltára mellé”, voltak, akik odafigyeltek rá, mások viszont, mint Émon, Hezekia, vagy az utóbbi fia Manassze, aki 55 évig uralkodott,  semmibe vették.    AZ ISTENNŐ HALÁLA   A zsidóság Jahvéval párhuzamosan Aserának, Démétérnek és Istárnak hódolt Szíria-Palesztinában, Júdeában és Anatóliában, míg Ízisz, Démétér, Perszephoné és Artemisz istennőnek Egyiptomban, Etiópiában és a görög-római birodalomban.     Az i. e. IV. századtól a  görög racionalizmus térhódításának hatására a művelt pogányok, de az asszimilálódott zsidók közül is néhányan nem a vallásban keresték a megvilágosodást, hanem a filozófiában, Platón és Püthagorasz tanaiban. Ennek hatására, Karen  Armstrong szerint „A görög-római kultúrkörben sokan érezték úgy, hogy a Biblia meggondolatlan, heves vérmérsékletű Istene nemigen méltó a tiszteletükre.”    Szintén ő írja, hogy egy római püspök, „Marcion (i. u. 100-165) irtózott a zsidó iratokban leírt kegyetlen, durva istentől, aki egész népeket irtott ki igazságot kereső indulatában.  . . .  Jézus ellenben rávilágított, hogy létezik egy másik Isten is, akit a zsidó iratok sohasem említettek. A másik Isten ’békés, szelíd, egyszerűen jó és nemes’. Alapvetően különbözik tehát a világ könyörtelenül igazságosztó teremtőjétől.”(*2) A különbözőség oka leginkább arra vezethető vissza, hogy a Jézus által hirdetett Isten előrelátóan és szükségszerűen magába olvasztotta a halálraítélt Istennő erényeit.   Ez az új, „anyaibb”, elnéző, védelmező és jóságos istenalak volt hivatott és képes arra, hogy lerövidítse az Istennő haláltusáját, majd a helyébe lépve kiterjessze a saját hatalmát. Mária Magdolna idejében azonban - mikor egy zelótizmusáról ismert  apostol, Pál élesen kikelt az Efezuszi templom bűnös tradíciói ellen – még széles körben élő hagyomány volt a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában az Ég Királynőjét magasztaló áldozat és rítus.    A férfi istenek hatalmának megszilárdításával  párhuzamosan zajló  Istennőellenes hadjárat, és vele a kétségek, bizonytalanság és az elidegenedés nemzedékeknek okozott lelki válságot és gyötrelmes pszichológia problémákat. Ugyanígy az új isteneknek tett hűségeskük sorozatos megszegése, a „bálványokhoz” való vissza-visszatérés kínzó bűntudata is.    Feltehetőleg - és miért is ne tételezhetnénk fel? - éppen ez a komplex lelki trauma, jelképesen 7 gonosz démon gyötörhette Mária Magdolnát Jézussal való kezdeti kapcsolata során. Súlyos lelkiismereti válságot okozhatott neki a kettős kötődés, az Istennőhöz való ragaszkodása párhuzamosan a Jézushoz és tanaihoz való ellenállhatatlan vonzódásával. Nem kevesebb belső vívódást és könnyeket okozhatott neki az „Ember fiának” való, teljes önfeladást megkövetelő elígérkezése sem.     (Nem biztos, hogy egy gyakorlatias, szilárdan maga lábán álló,  intellektuális beállítottságú egyéniség könnyebben dönt lelki válság idején a többnyire ösztönösen és önállótlanul sodródóknál. Hogy egy huszadik századi példát említsünk, a szabadgondolkodóvá vált nagyhírű matematika-filozófia professzornak és sikeres publicistának, Bertrand Russelnek saját bevallása szerint 8 évnyi lelki küzdelembe tellett, míg végleg el tudott szakadni nevelése során kapott keresztény hitétől.)   Ha valaki Jézust egyszerű, intuitív, képzetlen vándorprédikátornak és ügyes szemfényvesztőnek tartja, akiből a maga korában 12 volt egy tucat, annál talán érthető az a  feltételezés, hogy egy kulturálatlan, a saját bűntudatába gubancolódott utcalány csapódott közvetlen köreihez és sajátította ki érzéki odaadásával.   Aki viszont művelt, korának vallásfilozófiai irányzatait ismerő és szinkretizáló, egyszersmind társadalmának korlátjain és vallási ortodoxiáján felülemelkedő bölcs tanítónak véli Jézust, az sorsdöntő kapcsolatában érzéki vonzódáson és lelki rokonságon kívül  intellektuális igényt is feltételez nála.  Olyan asszonyt képzel mellé, aki nem csak követője, hanem társa is a térítő munkában, vallásfilozófiai elmélkedésekben, politikai állásfoglalásban, amellett hogy hűséges támasza gyötrelmes küldetésérzetének megvalósításában.     Mária Magdolna fel tudta mérni Jézus áldozatvállalásának valódi jelentőségét - a korábban idézett evangéliumi epizód szerint sírva, de egyszersmind pazarlóan kényeztetve -, és állhatatosan mellette maradt, akkor is, mikor a férfi tanítványok mind cserbenhagyták.